Egy, Budapesten élő hölgy jelezte, hogy vannak kistarcsai emléktárgyai, melyek az utódjainak nem jelentenek semmit, így szívesen ránk hagyja. Találkozásunkkor hosszasan beszélgettünk a régmúlt időkről. Innen jött az ötlet, hogy az emlékeket érdemes lenne leírni. Elköltözése óta sokat változott Kistarcsa, de bizonyos szokások megmaradtak. Egyesületünk múltkereső tevékenysége során sok mindent sikerült kiderítenünk, a visszaemlékezés révén azonban sokkal színesebbé válik látókörünk, mint a feltárt dokumentumokból eredően. Amennyiben az olvasónak kiegészítő, vagy más irányú emlékei merülnek fel, szívesen fogadjuk észrevételeit.
Fittler János családja (Kistarcsa, 1947. szeptember 25.)
1943-tól 1973-ig éltem Kistarcsán. Valamennyire még emlékszem az 1940-es évek végére és az 1950-es évekre melyekről szívesen mesélek, hogy megmaradjon az utókornak.
Az iskola és az internálótábor közelében laktunk. Az idekapcsolódó az emlékekkel kezdem.
Kistarcsát a hév vasútvonala kettéválasztja: a felső részt „telepnek „ahol főleg a gyári dolgozók, iparosok, kereskedők, pedagógusok, orvosok, a főváros egyéb munkahelyeire bejáró lakosok éltek.
A hévsínek illetve az országút, túloldalán főleg a szlovák nemzetiségű – és földműveléssel illetve a termékük piaci eladásával foglalkozó – lakosok éltek. Faluban nagyon szép népviseletben jártak, amit különösen ünnepeken a templomban lehetett látni. Ők – a szomszédos szlovák településektől eltérően – vallásos katolikusok voltak. A templomban a kialakult rend szerint helyezkedtek el. Jobboldalon a férfiak foglaltak helyet, baloldalon az asszonyok ültek. Bő szoknyát – egymás fölött többet –, hímzett kötényt, fejkendőt – télen kabát helyett gyapjú „berliner kendőt” – viseltek az asszonyok. A fiatalasszonyok világosabb ruhát hordtak, és a fejükre kendő helyett „főkötőt” tettek a kontyukra. A kendő nélkül járó lányoknak copfban volt a hajuk. A lányok a templomban a két padsor között, a kisgyerekek a padsorok előtt álltak – egy rövid ideig még ők is népviseletben. Az asszonyok, lányok spanglis fekete cipőt, télen ráncos szárú csizmát viseltek.
Különösen szépen rendezték meg az Úrnapi körmenetet. Virágokból csodálatosan díszítették ki az utat, amerre a körmenet ment, és az elsőáldozók rózsaszirmot szórtak. Az utóbbi időben Csömör településről láttam a tévében hasonlót, nem tudom, Kistarcsán is szokás-e még.
A hévtől felfelé eső részt telepnek hívták. Én a Zsófialigethez közeli részről mesélek. Zsófialiget hol Kistarcsához, hol Kerepeshez tartozott. Előfordult, hogy az utca egyik oldala – a Rákóczi krt. – Kistarcsa, a szemben levő oldal – akkor Lenin út – Kerepes volt. Emlékszem olyan időszakra is, amikor a hév nem állt meg Zsófián.
A Zsófialiget megállótól vezető út – a már említett Rákóczi krt. – az ötvenes évek közepéig fontos kereskedelmi utca volt, mivel a hévtől, valamint a Fésűsfonó gyárból sokan arra mentek haza. Majdnem minden házban működött valamilyen vállalkozás.
Baloldalon az első ház a Baracsics vendéglő volt, ahol bálokat és rendezvényeket is lehetett tartani, mert nagy helyiséggel rendelkezett. Az államosítás után a gyár kultúrháza lett.
Jobb oldalon egy kis fás liget volt, ahová a gyári bölcsődet – később idősek otthonává alakították, most meg lakásokat építenek belőle – építették.
Tovább haladva többlakásos gyári munkásházat láttunk, és ott volt a Benyó néni fűszer kereskedése is.
A következő házban Szegedi néni és lánya lakott. Följebb Boyer Jenőné fodrász üzlete volt. A következő házban nagyon zárkózottan élt Kiss Árpád iskolaigazgató – nem barátkozott és nem is beszélt senkivel. Mellette a kis utcában Henics bácsi trafik üzlete működött – ő hadirokkant lehetett, mert hiányzott egy lába. A következő sarkon Hirmann Márton péksége árasztotta a kellemes illatokat – ma kocsma. Tőlük a második házban Rácz Gyula szabómester lakott, mellette Bugyi Gábor hentes és mészáros üzlete működött. A másik sarki házban Windberger Lajos órás üzlete, jobb oldalt a kis utcában Sándor Mátyás szabósága volt. Eddig tartott az utca jobb oldalán az üzletek és iparosok sora.
Baloldalon fent a dombon kezdődtek az utca házai. A Hirmann pékséggel szemben lévő ház adott helyet Fittler János cipész műhelyének, valamint Baran Mihály vegyes- és fűszerkereskedésének. A második házban Fogd Mihály drogéria üzlete volt – később sokáig a környék egyetlen élelmiszer üzlete lett belőle. A Toldi utca túloldalán Várkonyi Zoltán bácsi cukrászdája. Én még láttam amint duplafalú edényben keverte a fagylaltot, és a két fal között szalmás jég tartotta hidegen a finom készítményt. A következő sarkon működött Megyeri Pál fűszerüzlete. Feljebb még elszórtan voltak iparosok: pékség, kerékpár és varrógépszerelő, szíjgyártó, kőműves (Hliva János bácsi).
A hév mellet volt még az Ady Endre – most már Honvéd – utca sarkán Druck Alajos hentesboltja, és az utca felső végén Bachmann bácsi asztalos műhelye.
Természetesen a településen ennél sokkal több kereskedő és iparos élt, hiszen abban az időben sokan törekedtek arra, hogy saját kis vállalkozásukból eltartsák családjukat. Szép számú egyszerű és szegény ember igyekezett szakmát adni gyerekeinek.
A kistarcsai vállalkozók „iparos kör” egyesületbe tömörültek, melyet édesapám vezetett. Az iparos körben különféle összejövetelek, rendezvények voltak. Számomra legemlékezetesebb az 1948 évi szüreti bál, ahol magyar ruhába, jelmezbe öltöztek a résztvevők. Lovaskocsin végig vonultak a településen. Az iparos kör épületében – később az iskola napközije lett – és a szőlőkkel, óriás kiflikkel feldíszített udvarán tartották a mulatságot. A maskarába öltözött fiatalok lopkodták a szőlőt meg a kifliket, és ha elfogták őket, akkor a bíró elé vitték – természetesen játékból. Erről a szüreti mulatságról készültek fényképek, melyeken sok résztvevőt az utódok – ma már szintén idős emberek – felismerhetnek.
Annak idején csak a hév alatt volt aluljáró, mert az országút itt egy-szinten volt az aluljáróval. Olyan volt az úttest, mint a hullámvasút. Persze nem beszélhetünk nagy autóforgalomról, csak néhány teherautó közlekedett.
Kistarcsának két iskolája volt. Faluban, a temető sarkánál lévő iskolába 1-4 osztályos gyerekek jártak, a telepi iskola pedig 1-8 osztályosoknak szolgált. Ötödiktől a sínek túloldalán lakók is idejártak. A telepi iskola egy emeletes, talán nyolc tantermes épület volt, ezért délelőtt a felső tagozatosoknak, délután az alsó tagozatosoknak volt oktatás. A fölszinten helyezkedett el az igazgatói és tanári szoba, illetve a tábor felöli oldalán a gondnoki – pedellusi – lakás.
Kezdetben az iskola udvara nagyon kicsi volt. Az épülettől 10-15 méterre volt egy épület: jobbról a fiúknak, balról a lányoknak nyolc különféle méretű „pottyantós” vécé. És itt vége is volt az iskola udvarának. Ettől függetlenül az udvaron a jobb oldal a fiúké, a bal oldal a lányoké volt, és nem illet átmenni a másik oldalra, mert akkor ránk sípolt a napos pedagógus. Az udvaron a tanári szoba előtti állványon volt egy kolomp, amivel jelezték a tanóra kezdetét és végét. A kolomp megkongatását tanulók végezték, de ezt ki kellett érdemelni.
Az iskolában olajos padló volt, ami azt jelentette, ha fehér zokniban „kalimpáltál” a cipőddel, hamar fekete lett a zokni. Az iskola mindenkori pedellusa Csiba néni volt, aki lányaival tartotta rendben az épületet. Fűrészporral seperték fel a termeket, és télen begyújtottak a vaskályhákba. Az ötvenes évek elején nemigen izzadtunk a melegtől. Volt, amikor fát is kellet vinni, hogy fűteni tudjanak.
Kisiskolás korunkban még nem volt töltőtoll, a golyós tollról még nem is hallottunk. Tintás üvegben vittük a tintát – később már volt a padokon a tintásüvegnek is helye –, ami néha ki is borult. A tintás üvegbe kellett mártogatni a szemes tollat, vigyázva, hogy ne essen „paca” a füzetre, illetve ne maszatoljuk el a még meg nem száradt tintát. Tornaterme nem volt az iskolának. Általában az udvaron, télen és rossz időben a tanteremben tornáztunk, néha a padok tetején.
Az ötvenes évek elején megnagyobbították az iskola udvarát, az épület két széléhez igazodva meghosszabbították az udvart a Batthyányi utcáig. Bekerítették és a felső tagozatosok körbeültették sudár jegenyefákkal.
Az iskola környéke sem volt még beépítve. Az iskola mögött volt a posta épülete, mellette Markó doktor háza és rendelője, szembe vele egy másik orvosi lakás és rendelő – Tibold doktor, később Bárdos doktor – mellette az egészségház, utána a Szent Imre szobor és semmi több. A jegenyefás kerítés és a mai Honvéd utca kertvégei között egy nagy rét húzódott egészen a hév sínjeiig. A Batthyányi utca és Rákóczi út sarkától egy kitaposott földúton lehetett az iskolába meg a postához menni. A rét egyébként a környékbeli gyerekek „grund”-ja volt. Ott lehetett focizni, kidobózni, golyózni, kergetőzni, abroncs nélküli kerékpár kerekével karikázni, lepkét fogni, kátrányos spárgával pókot húzni stb. A sok vadvirág mellett kamilla és kakukkfű is termett, melyeket mi gyerekek szedtük, gyűjtöttük. Ezenkívül a rétre minden reggel kikötöttek néhány kecskét, esetleg malacot, hogy egész nap ott legeljenek. Szintén ott legelésztek a rétre nyúló házakból a baromfik – csirkék, libák, néha pulykák is. Ez a lejtős domb télen szánkópálya és a cipőre csavarozható korcsolyákkal korcsolya pályaként is működött.
Az ötvenes években a rét hév felőli részén olajkutat állítottak fel. Izgatottan figyeltük, hogy találnak-e kőolajat, vagy gázt. A sikertelen fúrások után a rétnek a hévtől a postáig terjedő részét felparcellázták és családi házak kezdtek épülni. Szintén az ötvenes években a rét iskolához közeli részén gyakorló pálya készült a táborban levő ÁVO-sok részére úgymint mászó-fal, különféle méretű és alakú árkok .
A hetvenes években az egész rétet rendezték és az iskolához közeli részt az iskolaudvarhoz csatolták, mint sportpályát.
Az iskolaudvar másik oldalát egy keskeny utca választotta el az internálótábor kerítésétől. Ezt az utcát ritkán használták. Az internálótábor épületei – szüleink elmesélése szerint – a háború előtt a gyár munkáslakásai voltak. A háború után politikai foglyokat internáltak ide. Magas kerítéssel volt körülvéve, nem lehetett látni mi történik ott. Az ötvenes években kívülről is látható bővítések történtek. Épült egy magas torony, kibővítették a területet a Batthyányi utcáig melyen belül egy épület is készült. A falakon körben őrtornyokat húztak fel, melyekbe erős reflektorokat szereltek. Ha a környező házak lakói este kimentek az udvarra, a reflektorokkal odavilágítottak.
Egy kis történettel szeretném jellemezni, mennyire figyelték a környéket. A mi udvarunkat is gyakran bevilágították a reflektorok. Egy tavaszi éjjelen kiscsirkék keltek ki, emiatt gyakran felkapcsoltuk a villanyt. Az éjszaka közepén arra ébredtek a szüleim, hogy valaki bevilágít a hálószobába. Egy ÁVO-s katona volt, aki bemászott az udvaron belüli ablakon, mert azt gyanították, hogy fényjeleket adunk a raboknak. Apámat elvitték kihallgatásra, de hála istennek hazaengedték.
Az 1956-os forradalom után rövid ideig orosz katonák voltak a táborban, majd ismét megtelt politikai foglyokkal. Hétvégeken az orvosi rendelő melletti kaputól a hévállomásig álltak sorba a látogatók. Abban az időben az iskola emeleti ablakain – a posta felőli oldalon – nem volt szabad kinézni, mert be lehetett látni a tábor udvarára.
Az ötvenes években a magyar emberek többsége nagyon szegényen élt. Már nem volt jegyrendszer, de az üzletekben kevés áru állt rendelkezésre. Szinte mindenért sorba kellett állni. A mai fiataloknak valószínűleg nagyon viccesnek tűnhetne, ahogy az eladó a pult mögött áll, füle mögött a ceruzával, és egy kis papírra írja fel a kért és a pultra kirakott – általában kimért cukor, liszt, kenyér, tej, stb. – termékek árait, melyeket fejben, vagy írásban beszorzott, összeadott – nem számológéppel, vagy pénztárgéppel!!! –, és átvette a pénzt is. Mindez elég lassan ment, ezért ha nem hiánycikket vásároltak, akkor is sorba kellett állni. A kenyér fekete és keletlen volt, felvágott csak alig fordult elő. A henteshez sokszor hajnalban kezdtek sorba állni, ha megtudták, hogy várható húsáru érkezése. Hús általában csak ünnepnap került az asztalra, még akkor is, ha a kertes házakban baromfit tartottak. A disznótartás sem volt olyan egyszerű. Malacot csak „passzussal” lehetett vásárolni. Ez egy hivatalos okmány volt, mint egy „árukísérő” dokumentum. A disznóvágásához is engedélyt kellett kérni, mert a sertésből – lehet, hogy csak annak, akinek volt egy kis földje is – a tanácsnak be kellett „szolgáltatni” valamennyit.
A szénért szintén már este odamentek, hogy valami rossz minőségű „délnógrádi” szenet kapjanak minimális mennyiségben, amiben több volt a salak, mint a szén. Sokat fáztunk, mert csak a konyhában tüzeltünk, ahol főztünk. A szobába csak karácsonykor fűtöttünk be.
Mi gyerekek ruhát, cipőt is csak egyet kaptunk télire és nyárra. Azokra viszont nagyon vigyáztunk. Ha kinőttük valami ügyes trükkel – fodorral, hosszított derékkal, stb. – kiigazították. A cipőinket talpalták, sarkalták, spicc vasalták, ha kellett megfoltozták.
Érdekes, hogy a nagy szegénység ellenére nem emlékszem betörésekre, rablásokra. Nem rácsoztuk, nem riasztóztuk a lakásokat. A kapukat sem zártuk kulccsal. Általában az volt a jellemző, hogy a lakás kulcsa az ablakban, vagy a lábtörlő alatt van. Egyedül a baromfilopás fordult elő néhány évenként, de az akkor sorozatban több helyen. Mivel a rendőrségnek hiába jelentették, ezért a károsultak szemében ők voltak a gyanúsak, de erről nyíltan nem lehetett beszélni.
Az ötvenes évek Rákosi diktatúrája nagyon megviselte a magyarokat. Voltak beépített emberek, akik megfigyelték a szomszédokat, esetenként mint ismerős bementek, ott ücsörögtek, beszélgettek és figyeltek.
Érdekes, hogy mi gyerekek, ha otthon más véleményt hallottunk, mint amit az iskolában tanítottak sohasem beszéltünk róla. Szegényen, egyszerűen, de vidáman éltünk. Az iskolában voltak jó közösségek, úttörő mozgalom, bábszínház, kirándulások stb.
Fiatalok voltunk.
Könyvészeti adat:
Nagy Béláné (2020): Emlékek Kistarcsáról. In: Pancsor Erzsébet (szerk.): Kistarcsai Kalendárium 2020. Kistarcsai Kulturális Egyesület, Kistarcsa, 120–126.
Családi adatok (összeállította: Ruzsa Bence)
Fittler János
született: Nagysalló, 1912. január 10.
szülők: Fittler Károly, Bliszki Erzsébet
elhunyt: 1996. augusztus 28.
Bahó Julianna
született: Kiskunlacháza, 1912. november 18.
szülők: Bahó Imre, Nagy Julianna
házasságkötés: Kistarcsa, 1939. október 8.
